Handras.HU

Eredetileg egy sima hazautazás lett volna. Bőrönd becipzároz, taxi, reptér, felszállás, kész. Ehhez képest ott találtuk magunkat egy olyan helyzetben, ahol járatokat törölnek, lezárják a légteret, és konkrétan drónok csapódnak be a reptérbe és a környéken. Nem az a klasszik „késik a gép, eszünk egy szendvicset” sztori.

Egyetlen pillanat alatt lett a rövid útból teljes bizonytalanság. Dubai-ig is több, mint egy hét volt eljutni, azt hittük onnan már sima lesz. Hát nem. Minden reggel azzal kezdtük, hogy vajon ma hazajutunk-e. Újrafoglalás, törlés, várakozás, majd megint ugyanaz. Közben Dubaj megy tovább a maga tempójában, csak sokkal kihaltabb a város, a túrista célpontok meg zárva. Marad a hotelben a várakozás, miközben jönnek a figyelmeztetések a telefonunkra, hogy vonuljunk fedezékbe.

Az egészben az volt a legfurább, hogy egyszerre volt minden luxus és totál kiszolgáltatottság. Ott vagy egy brutál modern városban, de ha leáll a légtér, akkor hirtelen nagyon messze kerülsz az otthontól. A videóban benne van az egész: káosz, bizonytalanság, és az, amikor rájössz, hogy az utazás néha nem csak naplemente meg koktél.

(more…)

A Canareef Resort nem Maldív legextrémebb luxus resortja, és nem is akar az lenni. Inkább egy olyan hely, ahol megkapjuk azt a klasszikus trópusi élményt, amiért az emberek ideutaznak: fehér homok, pálmafák, türkiz víz és az az érzés, hogy egy kicsit kiszakadunk a világ zsivajából

A Maldív-szigetekről legtöbbször ugyanazok a képek ugranak be: víz fölé épített bungalók, tökéletesen photoshopolt naplementék, és olyan árak, amiktől az ember egy pillanatra elgondolkodik azon, hogy nem lenne-e jobb inkább egy kisebb autót venni. A valóság viszont ennél kicsit más. A Maldívon ugyanis nem csak az a világ létezik, amit a luxusprospektusok mutogatnak. Vannak olyan resortok is, amelyek megadják a klasszikus trópusi élményt, de valamivel olcsóbban. Ilyen a Canareef Resort, ahol most hat napot töltöttünk, és természetesen forgattam róla egy videót is.

A Canareef az ország legdélebbi részén, az Addu-atollban található, ami már eleve elég érdekes hely. Ez az a része a Maldívnak, ahol a turisták jóval ritkábban kötnek ki, mint a Malé környéki atollokon. Ide eljutni kicsit macerásabb, hiszen Maléból még egy belföldi repülőjáratra is fel kell szállni, de ez egy alig egy-másfél órás út csak és megéri. Amikor megérkezik az ember, rögtön érezni, hogy ez már egy nyugodtabb, kevésbé zsúfolt része az országnak.

A resort maga egy hosszú, keskeny szigeten terül el. A legtöbb Maldív resort inkább egy kis pötty a térképen, a Canareef viszont majdnem négy és fél kilométer hosszú. Ez azt jelenti, hogy nem egy kompakt szigetről van szó, hanem egy olyan helyről, ahol tényleg lehet tekerni egyet biciklivel, vagy csak sétálni a pálmafák között anélkül, hogy öt perc alatt körbeérnénk.

A sziget egyik oldalán az óceán hullámzik, a másikon pedig egy hatalmas lagúna terül el. Ez teljesen más hangulatot ad a két partszakasznak. Az egyik oldalon erősebb hullámok, végtelen óceán és látványos naplementék, a másikon pedig szinte tükörsima víz, ahol derékig besétálva lehet nézni a kis halakat. Meg a cápákat…

A villák a sziget mentén sorakoznak, közvetlenül az óceánparton. Ez az a klasszikus Maldív élmény, amit az ember elképzel: kilépünk a teraszra, előttünk a fehér homok, pár méterre pedig már a türkiz víz. Nincs emeletes hotel, nincs városi zaj, csak pálmafák és az Indiai-óceán. A villák nem hivalkodóan luxus kategóriák, inkább kényelmesek és lazák. Az egész resortnak van egy kicsit nyugodtabb, természetközelibb hangulata. Ezért választottuk ezt a szigetet. Íme:

(more…)

A Maldív-szigetekről mindenkinek ugyanaz ugrik be: vízi villa, üvegpadló, reggeli a saját medencében, és egy számla, amit inkább nem akarunk megnyitni. Én is sokáig így gondoltam rá. Aztán megérkeztem Maafushira, és rájöttem, hogy létezik egy teljesen másik verzió is.

Maafushi nem privát sziget, nem egy steril luxusbuborék hanem egy lakott sziget, valódi élettel. Van kikötő, kisbolt, motorozó helyiek, gyerekek az utcán, építkezés, nyuzsgés, de közben ugyanaz a hihetetlenül türkiz víz veszi körül, amit a több ezer dolláros resortok reklámjaiban látunk.

Azért persze vannak kompromisszumok. Fontos tudni, hogy ez muszlim ország, tehát a helyi strandokon nem lehet csak úgy bikiniben napozni, de a hotelek előtt vannak külön strandok, ahol nincs ilyen megkötés. Fehér homok, sekély, kristálytiszta víz, pálmafák, naplemente – pontosan az a Maldív-hangulat, amit mindenki keres. Csak itt nem egy vízi villából sétálunk le a lépcsőn egyből a tengerbe, hanem a hotelből gyalogolhatunk a partra.

A sziget egyik nagy előnye, hogy nem az a típusú nyaralás, ahol egész nap egy teraszon ülsz és nézed a semmit. Itt egy halom dolgot lehet csinálni. Snorkeling túrák teknősökkel, cápákkal, rájákkal, homokpadok a nyílt vízen, delfinles naplementék.

A hangulat teljesen más, mint a luxusszigeteken. Ott minden tökéletes, minden kisimított, minden fotóbarát. Maafushin viszont van egy kis káosz. Néha hangos, néha poros, néha túl sok a robogó. De pont ettől valódi. Nem a Hilton vagy a Meriott által gondosan felépített illúzióba csöppenünk, hanem a Maldív kultúrába.

Az éttermek egyszerűek, a kínálat inkább helyi, mint fine dining. Grillezett hal, curry, rizs, gyümölcsös italok, de azért van pizza és hamburger is, ha azt szeretnénk. Nem gasztronómiai világcsúcs, viszont olcsó. Alkohol nincs sehol a szigeten, ez egy nagyon keményen betartatott szabály és a turistákra is vonatkozik.

Maafushi azoknak való, akik Maldív-élményt akarnak, olcsón. Akik nem bánják, ha emberek között nyaralnak, ha van egy kis élet körülöttük, és akik inkább programokra, élményekre költenek, nem márvány fürdőszobára. Számomra ez a sziget megmutatta, hogy a Maldív nem csak luxus. Lehet racionális is. Lehet kicsit zajos, kicsit kaotikus, de közben ugyanúgy lélegzetelállító. Ugyanaz a naplemente. Ugyanaz a víz. Ez is a Maldív. Íme:

(more…)

Egy hétig nálam volt a Volvo ES90. Végre megint egy elektromos szedán, ami ráadásul prémium. Nagy és csendes, és a kategóriájában nem is rossz árban.

Az első pillanatban nem a technika érdekelt, hanem a forma. Szpojler alert: Nekem nagyon bejön. Oldalról arányos, hosszú, elegáns. Egy magas szedán, de azért nem is egy crossover. Már ezért jár a pacsi. Manapság minden magas, felfújt. Ez meg nagyon nem. Letisztult. Skandináv. Pont annyi dizájn, amennyi kell. Minimál. Bejön. Tényleg közel áll hozzám ez a vonalvezetés. Nem akar űrhajónak látszani, nem akar agresszív lenni. Van benne egyfajta nyugalom, amiért a Volvót sokan szeretik.

Belül is hasonló a történet. Minimalista. Modern, de nem cirkusz. Nem villog feleslegesen, nem akar minden másodpercben cseszegetni, egyszerűen csak jó benne lenni. Ez nálam fontosabb, mint az, hogy hány lóerő, meg mennyi a 0-100. Egy ilyen autónál ez másodlagos. Egyébként meg csak négy másodperc a legerősebb verziónak a 0-100.

Egy hét alatt teljesen hétköznapi módon használtam. Város, dugó, parkolóház, autópálya. Nem kíméltem, de nem is kínoztam. Tette a dolgát. Csendben, kulturáltan, magabiztosan. Ami külön tetszett, hogy nem lett belőle egy túltolt “techdemó”. Elektromos, igen. Modern, igen. De közben megmaradt benne az a fajta Volvo-érzés, amitől nem feszülsz be a volán mögött. Zen.

Sokan kérdezik, hogy az új Volvo modellek még hordozzák-e a régi értékeket. Szerintem az ES90 igen. Más világ, más korszak, más hajtás. De a karakter megvan. Nem harsány, nem agresszív. Egyszerűen csak jó, de közben ki is tűnik a tömegből.

Egy hét után leginkább az maradt meg bennem, hogy szerettem ránézni. Szerettem beleülni. És ez már önmagában sokat elmond. Tökéletes? Nem. De nagyon közel van hozzá.

(more…)

Amikor egy autó átlépi a 300 000 kilométert az a pont, ahol a legtöbb belső égésű autó már rég túl van a fénykorán, sokszor a sokadik tulajdonosnál jár, és általában inkább túlél, mint szolgál. De mi történik egy elektromos autóval ennyi használat után? Pontosan erre voltam kíváncsi, amikor beültem egy Kia e-Niro taxiba, amiben már több mint 350 000 kilométer van.

Egy autó, ami minden nap dolgozik. Városban, autópályán, hidegben, melegben, töltve, merítve, használva, ahogy egy taxit használni szoktak. És talán ez a legkeményebb teszt, ami létezik.

A legfontosabb kérdés természetesen az akkumulátor állapota volt. Ez az elektromos autók legdrágább alkatrésze, és sokak fejében még mindig ott él a félelem, hogy pár év alatt „elfárad”, és használhatatlanná válik az autó. A másik fontos kérdés a szervizköltség volt. Egy taxi 350 000 kilométer alatt brutális igénybevételt kap. Egy belső égésű autónál ez idő alatt általában több olajcsere, váltókarbantartás, kuplungcsere, esetleg turbó, befecskendező vagy akár motorfelújítás is felmerülhet. Itt viszont ezek az alkatrészek egyszerűen nem léteznek. Nincs olajcsere, nincs kuplung, nincs kipufogórendszer, nincs turbó. Ez drasztikusan leegyszerűsíti az autót, de azért itt is vannak szervizigények.

Ez a konkrét e-Niro tökéletes laborja annak, hogy az elektromos autók mennyire bírják a nagy futásteljesítményt. Íme:

(more…)

A gödi Samsung akkugyár körül évek óta keringenek pletykák, de a Telex nemrég olyan dokumentumokat hozott nyilvánosságra, amelyek alapjaiban írják át a történetet. Titkosszolgálat, rákkeltő anyagok, eltitkolt mérések – Minden, amit a Samsung akkugyár botrányról tudni kell.

A történet még a COVID idején kezdődött, amikor az elektromos autók iránti kereslet hirtelen megugrott, és Magyarország stratégiai célként tűzte ki, hogy akkugyártó nagyhatalommá válik. A Samsung gödi gyára ennek az egyik kulcseleme lett. Csakhogy idővel egyre több jel utalt arra, hogy komoly problémák vannak a működés körül.

Az ügy súlyosságát mutatja, hogy az Alkotmányvédelmi Hivatal titkos adatgyűjtést indított, és lehallgatásokkal is vizsgálták a gyár működését. A dokumentumok alapján a Samsung vezetése tisztában volt a problémákkal, de a megoldás sokáig elmaradt. Eközben a cég sorozatos bírságokat kapott, de ezek jellemzően 10 millió forint körül mozogtak, ami egy ekkora vállalat számára nem jelentett valódi visszatartó erőt.

A kormányon belül is felmerült a gyár ideiglenes bezárása, de végül ez nem történt meg, részben gazdasági okokból.

Ez az ügy nem csak egy gyárról szól, hanem arról, hogy mennyire működik a rendszer, és valóban képes-e megvédeni a dolgozókat, amikor a gazdasági érdekek és az egészségvédelem ütköznek.

(more…)